Irigylem a szerzeteseket. Az a foglalkozásuk, hogy csendben szemlélődnek. Főállásban gondolkodnak, hagynak maguknak időt változni. Nem jönnek zavarba attól, hogy egy-egy akár apróbb változáshoz 20-30 év szükséges. Mernek kivárni, nem azonnal reagálni, nem azonnal cselekedni.
Pontosan ellentéte az én mindennapjaimnak. Gyorsan, mindent egyszerre, nem érdekes, ha nem egészen érted, nem érdekes, ha még nem érett meg, haladni kell, előre... És a fejlődés? Kötelező, és minél gyorsabban.
Szorongással tölt el ez a tempó. Talán kudarcot vallok? És vajon Isten mit könyvel el sikerként, és mit kudarcként?
A következő sorok egy szerzetestől származnak, aki elég bátor volt a saját tempójában élni. Nagy erőt adnak nekem a gondolatai.
Évekbe került, de megtanultam a megfontolt döntés, a "megkülönböztetés" folyamatát. Számomra a legfőbb norma Jézus élete. Mindig megcélzok valamilyen értéket, és az sem zavar, ha nem sikerül elérni. Tudom, hogy volt értelme megcélozni. "What is worth doing is worth doing even badly."* Az emberek azt hiszik, hogy ami értékes és fontos, azt tökéletesen kell megvalósítani. Nem igaz. Ha fél erővel tudjuk csinálni, mert többre nem futja, és csak tíz százalékát tudjuk teljesíteni, az se kudarc. Megcéloztunk egy fontos és értékes dolgot, volt értelme. Félig sikerült, félig is van értelme.
(Szabadon, örömmel, szeretettel. Beszélgetés Nemes Ödönnel, Harmat 2008)
* Amit érdemes megtenni, azt még rosszul is megéri elvégezni.
Akinek tetszett, és kiváncsi lett Nemes Ödönre, hallgathat még tőle itt: http://lelkigondozas.freeblog.hu/archives/2007/11/28/Beszelgetes_Nemes_Odon_atyaval/
