Amikor elhangzott a meghívás, majdnem hanyatt estem... Utoljára több, mint húsz éve jártunk náluk. Persze, az életünk egymás közelében, egymás életének lényeges eseményeiről tudva folydogált eddig is, de hogy felvesszük egyszer a régi fonalat, nem is gondoltam. Megérkeztünk, kaptunk papucsot, az asztal terítve volt. Körbejárhattuk a lakást, nem emlékeztem már a húsz évvel ezelőtti állapotra. Mindig azt gondoltam, fényűzően élnek, hát nem egészen... Persze, a környék előkelő, a berendezés is rendes, konszolidált, de semmi luxus egyébként. A háziasszony például megérdemelne egy új tűzhelyt, akárcsak én. Éhen halni náluk nem lehet. A gazdasszony osztotta a tálból az ételt bőségesen. Tálat tál követett, s ami megmaradt, becsomagolta nekünk. Családtagokkal, közeli rokonokkal szokott az ember ilyen szívélyes lenni, s még azokkal se mindig. Ebéd után - miután a fiatalság elment otthonról, programjuk volt - leültünk beszélgetni. Észrevették, hogy kicsit fázom, kaptam egy puha meleg takarót. Ha akartunk volna, még aludhattunk volna is egyet ebéd után a kanapén. De nem akartunk... Tetszett, hogy kertelés nélkül belevágtak a mondandójukba. Kb. ugyanazokat a dolgokat élték át ők is, mint mi és kb. ugyanazokra a következtetésekre jutottak. Ha általában depressziósnak, lehangoltnak láttuk őket, most már értem, hogy minden okuk megvolt rá. Ők is elmondták, ami a szívüket nyomja, mi is elmondtuk. S már itthon csak azt kérdezzük magunktól, hogy eddig kicsoda és micsoda gátolt meg bennünket abban, hogy beszéljünk egymással?

Folyt. köv. Mármint nem a bejegyzésnek, hanem a kapcsolatnak lesz folytatása.