Életemben először hálaadó napon voltunk a gyülekezetben. Döbbenetes volt a terményekkel, zöldséggel-gyümölccsel gazdagon feldíszített oltár szépsége, bősége. Nagyon szép szokásnak tartom az Isten jóságáról, gondviseléséről ilyen módon való megemlékezést. Mi is vittünk az oltárra fényes lila padlizsánt, élénk bordó paprikákat, lilahagymát, ragyogó sárga baracklekvárt egy kosárkában. Sokan, sok jóért hálát adtak ma a gyülekezetben. Én is hálát adok a sok jóért, ami velünk történt. Nem különös, hogy Istennek a kis és nagy ajándékain túl arra is volt gondja, hogy a virágoknak, gyümölcsöknek, zöldségeknek színt, fényt, ragyogást adjon? Eszembe jut, hogy nyár elején, amikor különféle pszichoszomatikus tünetek emlékeztettek arra, hogy nem vagyok a helyemen, amikor megfeneklett az életünk az előző gyülekezetünkben, amikor eléggé mélyen és válságban voltam, akkor Isten különös terápiában részesített. Az évek óta nem termő meggyfáink bőséges termést hoztak. Amikor a tálaink megteltek ragyogó, fénylő bordó meggyszemekkel, és én raktam az üvegekbe, főztem belőle a lekvárt, az nekem, a lelkemnek fél gyógyulás volt. (A másik fele az volt, amikor rátaláltunk erre a gyöngyszemre, a kereszténységüket komolyan gondoló, szerető szívű és nyitott, befogadó testvérekből álló gyülekezetre.)
Hát így szereztek nekem Istenélményt a meggyszemek.
