Csütörtökön első alkalommal merészkedtünk el bibliaórára hegyen. Kevesen, házicsoport- jelleggel voltak együtt a testvérek. Örömmel fogadtak, kiderült, hogy egy füzet alapján haladnak ("Élet Jézus Krisztussal), otthon kitöltik munkafüzetszerűen, válaszolnak a kérdésekre, aztán együtt megbeszélik. A lelkipásztor minket is be akart vonni a beszélgetésbe (ettől tartottam én már előre). Először Apát kérdezte, ő értelmesen, lelki módon fejtette ki a válaszát. Kicsit később engem is megszólított, hogy mi a meglátásom a következő kérdésben: "Hogyan tapasztalom meg a Szentlélek segítségét a bizonyságtételeim során?"

Ó, Istenem! Mikor tettem én bizonyságot bárkinek is? Éreztem, hogy megsemmisülök. Hallottam magamat, amint a következőt nyöszörgöm: "Hát... az az igazság, hogy nem szoktam bizonyságot tenni, nem igazán jellemző rám... egyébként is megszégyenülve ülök itt, látom, hogy mennyi hiányosságom van... úgyhogy inkább elnémulok."

Valaki megszólalt, hogy jó, amit mondok, mert ez már egy felismerés...

Igen, felismerés, nem is akármilyen. Anélkül, hogy másokban keresném az okokat, meg kell állapítanom magamról, hogy bár a házam (lelki házam) sziklára épült, nem valami komoly épületet húztam fel. Valahogy silány az egész. Az ablakai kicsik, nem jut be elég világosság. A tetőt is megbontotta a vihar. Van olyan része, ahová villám csapott be, elüszkösödött. Az elrendezése sem célszerű... rossz a beosztása. Festeni is kéne, takarítani sokat...

Lebontom én ezt az alapokig. Újat építek.