Bächer Iván, akinek eddig több mint húsz kötete jelent meg, 1957-ben született, Magyarországon, Budapesten. A kor és a hely ahol, valamint a család, amelybe beleszületett, meghatározó módon van jelen az írásaiban.

Az Intőkönyvben egyes szám harmadik személyben írott történetfüzérben gyerek- és ifjúkoráról számol be, óvodáskortól a katonaság utáni rövid, ám szertelen ivással és kóborlással vegyes életszakaszig.
A mai ötvenesek és a náluk idősebbek számára ismerős a közeg, amelyben a történetek játszódnak, és az élmények, amelyeket az író Bächer Iván, a személyiségén átszűrve, szépírói eszközökkel ábrázolva oszt meg velük. És felfedezi számukra-számunkra Budapest egymástól nagyon különböző tájait.

Az óvodás kisfiú gyerekkori szexuális vonzalmairól, Donászy Magda gyerekverseiről és a Wekerle-telepről, amely a fővárosnak különálló szigetként sajátos színfoltja, éppúgy bensőséges képet rajzol, mint később az Apáczai Csere Jánosról elnevezett mintagimnáziumról. Autóbuszjáratokról. Az autóbuszjáratok által érintett városrészekről. Például a Ganz-MÁVAG-birodalomról. A Belvárosról.
De főként emberekről, óvodás- és iskolatársakról, barátokról, barátai szüleiről. És persze tanárairól. Mindazoknak, akikkel kapcsolatba került, ismeri a múltját, és majdani pályafutását.

Bächer Iván, sokakkal ellentétben, nem írja át a múltat, nem hamisítja meg a történelmet.
Az iskolájáról írja, amely elemi iskolaként 1912-től működött ugyan, de tizenkét osztályos gyakorló iskolaként „furcsa módon, kimondatlanul, sőt tán tudatlanul is: a legkeményebb kezdeti Kádár-korban, a megtorlós, akasztós években induló iskola kezdetektől a polgári magyar kultúra őrzője lett. Minden iskolai ünnepségen elcsengtek-zengtek Áprily Lajos szép klapanciái az iskola névadójának hitveséről… Aletta van der Maet neve Jenő emlékezetében tízéves korától muzsikál a ma rádiós Török Annamária alt hangján…”
Az író pedig annak a kultúrának az őrzője, melyet valójában soha nem sikerült homogénné gyúrni. Amelybe beletartoznak az úttörő-, majd KISZ-táborban énekelt mozgalmi dalok, az „Előkelőek nem vagyunk…” kezdetű, meg a „Nem volt a Szása egy moszkvai nagy dáma…”
De leginkább és legfőként beletartozik a magyar irodalom, bizonyos Éva néni révén, aki a gimnáziumi újság szerkesztője volt, és aki számára „Az irodalom nem műveltség, nem tananyag volt, hanem maga az élet”. Éva néni zsolozsmázta az Arany és kék szavakkal című Dsida-vers sorait a gimnáziumi diák Gold Jenőnek. És beletartozik egy másik, egy fiatal tanárnő révén Villon, egy bizonyos Villon-vers, melyet a már katonaviselt főszereplő és a nála alig valamivel idősebb asszony meghitt közelségben együtt olvas:

Mindent tudok hát drága herceg,
Tudom, mi sápadt, s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.

Mindamellett a főszereplő nem sznob, és nem lila. A fordulatos, akár egy ültő helyben is elolvasható könyvben egy nagyon is eleven, sokfelé tájékozódó, gyerekből fiatal férfivá érő személyiséget az élettörténet folytatásának ígéretével ismerhetünk meg.

Bächer Iván: Intőkönyv
Ulpius-Ház Könyvkiadó
Budapest, 2008