Amikor megláttam, hogy piszkosan, elhanyagoltan felszáll a buszra, legszívesebben kikerültem volna. (Láttam már őt italosan, akkor tényleg kikerültem.) Gondoltam, a sapkámban úgysem ismer meg, de ő egyenesen felém tartott, nevemen szólítva köszöntött. "Megvagyok"- mondta, de érezni lehetett, hogy gondjai vannak. Alkalmi munkákból él, sorolta, hova hívták különböző építési, kerti munkákra. Ásni csak akkor tud, amikor majd kienged a föld. Bár sokszor úgy néz ki, mint egy hajléktalan, azért nem hajléktalan ő, a szüleitől rá maradt házban él. Mindig befogad valakit, aki nála is elesettebb, akik őt rendszerint kihasználják és kifosztják. Most is lakik nála valaki. Beszélt, beszélt és én nem is értettem minden szavát - de egyszer csak furcsa dolog történt velem. A szemébe nézve megláttam a LELKÉT. Valamikor egy gyülekezetbe jártunk. Hány éve van már? Csaknem harminc, amikor nekünk is sokat segített az épíkezésen, a kertben. Egy ideig, amíg a látókörünkben volt, megemlékeztünk róla évente a születésnapján.
Neki hamarabb le kellett szállnia a buszról, így elköszönt. Az ajtó felé tartva még kérdezett:
- "A gyerek? Orvos? Megy tovább?"
- "Igen, orvos, még nem szakorvos" - válaszoltam.
Az ajtóból még vidáman visszakiáltott:
 - "Üdvözlöm H. Jóskát, éljen B.szög!"
A megállóból kiálló busz mellett futva integetett nekem.
Elgondoltam, vajon ebben a kerületben, ahol élek már hat éve, hányan tudják a szülőfalum nevét, ahol a gyerekkoromat töltöttem? Egyedül ő. Én sokkal kisebb terhek alatt is nyögök és padlót fogok, ő megőrizte vidámságát és gyermeki játékosságát.

Megajándékozva éreztem magam.