Latolgattam, írjak-e arról, hogy részt veszünk az ökumenikus imahét programjaiban, de ma már látszik, hogy annyira jó nekünk ebben részt venni, hogy már túlcsordul a szívemből. Tegnap még "hazai" terepen voltunk, ma viszont a katolikus templomban jöttünk össze négy felekezet hívei. Négy pásztor és négyféle nép, de egy akarattal és érzéssel. A lelkipásztorok is olyanok, hogy legszívesebben megölelném valamennyit. A sajátunkat ismerjük, a református és evangélikus lelkésznőkkel is találkoztunk már, amikor a gyülekezetükben Visky András Júlia című monodrámáját adta elő Dér Denisa. Aki új számunkra, az István atya. Szikár, ősz hajú ember, akinek lelki kisugárzása van. Úgy áldotta meg a négy egyházat, mint Isten egy Egyházát. Nagyon jó volt együtt lenni, a templom ugyan hideg volt, de a szívünk átmelegedett. Apa azt mondta, hogy harminc éve erre várt. Eddig, ha néha részt vettünk valamilyen ünnepi alkalommal egy-egy katolikus szertartáson, valahogy kívülállónak éreztük magunkat. Ma viszont baptista hittestvéreinkkel együtt legitim módon voltunk jelen a katolikus templomban. (És énekeltük a gyermekkori énekeket...)
Nemrég beszélgettünk Apával arról az időről, amikor még egy "egyedül üdvözítő" közösség tagjai voltunk és mereven elhatárolódtunk minden más közösségtől és felekezettől. Mármint nem mi személy szerint határolódtunk el, hanem a vezetőink. Beszélgetés közben azt mondtam Apának:
- Azt értem, hogy miért kellett utálnunk a pünkösdieket: mert befogadtak minket... De miért kellett utálnunk például a baptistákat?
- Mert más mez volt rajtuk... - hangzott Apa rövid és tömör válasza.
"És lészen egy akol és egy pásztor" - vágyom arra az akolmelegre.
