hogy mikor Zita négy hónapos lett, visszamentem dolgozni. Ráadásul belgyógyászatra. Összesen két kórtermből áll az osztály. Van egy nagyobb, ami teljesen üres, és van egy kisebb, ahol a szobatársaim feküdnek a szülészetről. Talán babákkal. Felismernek engem, de nem szólnak semmit, csak némán néznek. A főnök egy szeszélyes, kiszámíthatatlan főorvosnő. Rengeteget beszél, köszönt hármunkat az évfolyamról: mi vagyunk az új rezidensek. Csak beszél-beszél értelem nélkül, feltesz kérdéseket, de levegővételnyi időt sem hagy a válaszra, majd hirtelen eltűnik. Kicsit később kiderül, hogy mivel a nagy kórtelem üres, oktatófilmet fogunk ott nézni. Egy nővér odajön hozzám, mondja nekem, hogy XY beteg elmegy. Megírom a záróját, mondom a nővérnek: kész  a záró. Milyen záró. Hát XY-é. Ja, ő csak a társalgóba ment el. Kicsit később ugyanez a nővér közli: csak feladatot akartam adni. Én csak nézek. Miért mihez értesz?- kérdezi kedvesen. Öööö... hát zárót végülis tudok írni. Akkor jó. Elment az idő, mindjárt lekésem az oktatófilmet. Alig van hely a teremben, recsegnek a székek, rosszalló tekintetek rajtam. A film nem szól semmiről, azt hiszem üres a képernyő, de van valami érthetetlen hang. Nézzük komolyan. Közben azon gondolkozom, hogy hogyan fogom megtalálni a főorvosnőt, beszélnem kellene vele, hogy én szoptatok...

Hú, de mennyire nem vágyom én vissza dolgozni! Éljen a magyar gyes/gyed rendszer!